Hearst Castle
DesignEdit
Hearst először 1919 áprilisában kereste meg Morgant egy új projekt ötleteivel, nem sokkal azután, hogy édesanyja halála után örökölt. Eredeti elképzelése egy bungaló építése volt, Walter Steilberg, Morgan egyik rajzolója szerint, aki visszaemlékezett Hearst szavaira az első találkozóról: “Szeretnék valamit építeni a San Simeon-i dombon. Unom már, hogy fel kell mennem oda, és sátrakban kell sátoroznom. Kicsit túl öreg vagyok már ehhez. Szeretnék valami olyat, ami egy kicsit kényelmesebb.”
Egy hónapon belül Hearst eredeti elképzelései egy szerény lakóházról jelentősen kibővültek. A stílusról szóló vita a “Jappo-Swisso” témák mérlegelésével kezdődött. Aztán a spanyol koloniális revival stílust részesítették előnyben. Morgan már használta ezt a stílust, amikor 1915-ben Hearst Los Angeles Herald Examiner főhadiszállásán dolgozott. Hearst nagyra értékelte a spanyol revival stílust, de elégedetlen volt a kaliforniai gyarmati építmények nyerseségével. A mexikói gyarmati építészet kifinomultabb volt, de kifogásolta a rengeteg díszítést. Thomas Aidala a kastélyról 1984-ben írt tanulmányában megjegyzi a churrigueresque hatást a főtömb kialakítására: “lapos és dísztelen külső felületek; a dekoratív késztetések partikulárisak és elszigeteltek, főként az ajtókra, ablakokra (és) tornyokra összpontosulnak”. Az 1915-ös San Diegó-i Panama-Kaliforniai Kiállítás tartotta Kaliforniában a Hearst által kívánt megközelítéshez legközelebb álló megközelítést. Európai körútjai, és különösen az Ibériai-félsziget inspirációja azonban olyan dél-spanyolországi reneszánsz és barokk példákhoz vezették, amelyek pontosabban megfeleltek az ízlésének. Különösen csodálta a spanyolországi Ronda egyik templomát, és megkérte Morgant, hogy a Casa Grande tornyait ennek mintájára építse fel. Egy 1919. december 31-én kelt, Morganhez intézett levelében Hearst ezt írta: “A San Diego-i kiállítás a legjobb forrás a spanyol nyelvből Kaliforniában. Az alternatíva a dél-spanyolországi reneszánsz stílusban való építkezés. Kiválasztottuk a rondai templom tornyait… egy reneszánsz díszítés, különösen Spanyolország nagyon déli részének reneszánsz díszítése jól harmonizálna velük. Nagyon szeretném hallani a véleményét arról, hogy… milyen építészeti stílust válasszunk”. A dél-spanyol reneszánsz, a revival és a mediterrán példák keveréke lett San Simeon meghatározó stílusa; “valami, ami egy kicsit más, mint amit más emberek csinálnak Kaliforniában”. Arrol Gellner és Douglas Keister építészeti írók a Casa Grandét úgy írják le, hogy “a klasszicizmus és a mediterrán építészet palotaszerű fúziója… túllépett a Mission Revival korszakán, és inkább az 1915-ös Panama-Kaliforniai Kiállítás után népszerűvé vált, inkább a régiesebb Period Revival stílusokhoz tartozott”.
A Hearst-kastélyban összesen 42 hálószoba, 61 fürdőszoba, 19 nappali, 127 hektár (0,5 km2) kert, fedett és szabadtéri úszómedencék, teniszpályák, mozi, repülőtér és Hearst életében a világ legnagyobb magánállatkertje volt. Hearst megrögzött újragondoló volt, aki gyakran rendelte el a korábban elfogadott és gyakran megépített építmények újratervezését: a Neptun-medencét háromszor építették át, mire elégedett lett. Tisztában volt azzal, hogy hajlamos volt megváltoztatni a véleményét; egy 1920. március 18-án kelt levelében azt írta Morgannek: “Minden kis házikó lenyűgöző. Kérem, fejezze be, mielőtt még további változtatásokat tudnék kitalálni”. Hearst kitartó tervmódosításai, valamint a korai és későbbi 1930-as évek pénzügyi nehézségei következtében a komplexum soha nem készült el. 1919 nyarának végére Morgan felmérte a helyszínt, elemezte annak geológiáját, és megrajzolta a Casa Grande első terveit. Az építkezés 1919-ben kezdődött és 1947-ig tartott, amikor Hearst utoljára hagyta el a birtokot. Az építkezés első éveiben, amíg Hearst egyre hosszabb ideig és gyakrabban tartózkodott San Simeonban, a folyamatban lévő tervekhez úgy szerezte meg a jóváhagyását, hogy Morgan elküldte neki a tervezett építkezések modelljeit. Az 1920-as évek végére a főmodell, amelyet egy másik építésznő, Julian C. Mesic tervezett, túl nagy lett a szállításhoz, ezért Mesic és Morgan lefényképezte, kézzel színezte a képeket, és ezeket elküldte Hearstnek.
ÉpítésSzerkesztés
A kastély elhelyezkedése komoly kihívások elé állította az építkezést. Távol volt; amikor Morgan 1919-ben elkezdett a birtokra járni helyszíni látogatásokra, péntek délután hagyta el a San Franciscó-i irodáját, és nyolcórás, 200 mérföldes vonatutat tett meg San Luis Obispóba, majd ötven mérföldet vezetett San Simeonba. A viszonylagos elszigeteltség miatt a munkaerő toborzása és megtartása állandó nehézséget jelentett. Az első években a birtokon nem volt víz, a korlátozott vízkészletet a Pine Mountain három természetes forrásából nyerték, amely a Hearst Castle-től hét mérföldre (11 km-re) keletre található, 1500 méter magas hegycsúcs. A problémát három víztározó építésével oldották meg, Morgan pedig gravitációs vízszállító rendszert dolgozott ki, amely a közeli hegyi forrásokból szállította a vizet a víztározókba, köztük a Rocky Butte-on, a Hearst Castle-től kevesebb mint egy mérföldre délkeletre fekvő, 610 m magas dombon lévő fő víztározóba. A víz különösen fontos volt; amellett, hogy táplálta a Hearst által kívánt medencéket és szökőkutakat, egy magán vízerőmű segítségével áramot is szolgáltatott, amíg a San Joaquin Light and Power Corporation 1924-ben meg nem kezdte a kastély ellátását. Az éghajlat további kihívást jelentett. A part közelsége erős szeleket hozott a Csendes-óceán felől, és a helyszín magas fekvése miatt a téli viharok gyakoriak és súlyosak voltak.
-Hearst 1927. februári levele a súlyos viharok idején tett látogatás után
A víz a házak és melléképületeik fő szerkezeti elemének, a betonnak az előállításához is elengedhetetlen volt. Morgan jelentős tapasztalatokkal rendelkezett az acélbetonból való építkezés terén, és az Earl és Wright tanácsadó mérnöki céggel együtt kísérletezett a megfelelő kő megtalálására, végül megállapodtak a hegytetőről bányászott kőben, amelyre a kastély alapplatformját építették. Ezt a San Simeon-öbölből származó sótalanított homokkal kombinálva kivételesen jó minőségű beton készült. Később fehér homokot hoztak Carmelből. Az építéshez szükséges anyagot vagy vonaton és teherautón, vagy tengeren szállították a San Simeon-öbölben, a helyszín alatt épített rakpartra. Idővel kisvasutat építettek a rakpartról a kastélyhoz, Morgan pedig raktárépületeket épített az öböl mellett a raktározáshoz és a munkások elszállásolásához.A helyszínen tégla- és cserépgyárat is kialakítottak, mivel a téglát széles körben használták, és a csempézés fontos eleme volt a kastély díszítésének. Morgan több csempecéget is igénybe vett a tervei elkészítéséhez, köztük a Grueby Faience, a Batchelder, a California Faience és a Solon & Schemmel cégeket. Albert Solon és Frank Schemmel érkezett a Hearst-kastélyba, hogy csempézési munkákat vállaljon, és Solon testvére, Camille volt a felelős a római medencében használt kék-arany velencei üvegcsempéből készült mozaikok és a Hearst gótikus könyvtárának falfestményei tervezéséért.
Morgan egy sor építésvezetővel dolgozott együtt; 1919-től 1922-ig Henry Washburnnel, majd 1922-től Camille Rossival, amíg Hearst 1932-ben ki nem rúgta, végül 1940-ig George Loorzzal. A kastély építésén 1920 és 1939 között 25 és 150 munkás dolgozott.
KöltségekSzerkesztés
A teljes San Simeon komplexum pontos költsége nem ismert. Kastner becslése szerint a komplexum 1919 és 1947 közötti építésére és berendezésére fordított kiadások “10 000 000 dollár alatt vannak”. Thomas Aidala ennél valamivel pontosabb, 7,2 és 8,2 millió dollár közötti összeget javasol a teljes költségre vonatkozóan. Hearst laza hozzáállása ahhoz, hogy a vállalatai pénzeszközeit – és néha magukat a vállalatokat is – személyes vásárlásokra használta fel, szinte lehetetlenné tette a kiadások egyértelmű elszámolását. Egyik ügyvédje 1927-ben azt írta, hogy “az Ön vállalatának egész története a pénzkivonás nem hivatalos módszerét mutatja”. 1945-ben, amikor a Hearst Corporation utoljára zárta le a Hearst Castle számláját, Morgan megadta az építési költségek bontását, amely nem tartalmazta a régiségekre és berendezési tárgyakra fordított kiadásokat. A Casa Grande építési költségét 2 987 000 dollárban adta meg, a vendégházakét pedig 500 000 dollárban. Az egyéb munkálatok, köztük a Neptun-medence közel félmillió dolláros költsége 4 717 000 dollárt tett ki. Morgan díjazása a húsz évnyi, szinte folyamatos munkáért 70 755 dollárra rúgott. Kezdeti díja a teljes költség 6%-os jutalékából állt. Ezt később 8,5%-ra emelték. A sok további költség és a gyors fizetés megszerzésével kapcsolatos kihívások miatt ennél jóval kevesebbet kapott. Kastner szerint Morgan összességében 100 000 dolláros nyereséget ért el a teljes, húsz évig tartó projekten. Szerény díjazása nem volt fontos számára. Hearst pénzügyi megpróbáltatásainak csúcspontján, az 1930-as évek végén, amikor az adósságai meghaladták a 87 millió dollárt, Morgan ezt írta neki: “Szeretném, ha bármilyen módon igénybe vennél engem, ami megkönnyíti a dolgaid gondozását. Soha nem volt és nem is lesz semmilyen díj ezzel kapcsolatban, megtiszteltetés és öröm.”
Casa del MarSzerkesztés
A három vendégház közül a legnagyobb, a Casa del Mar biztosította magának Hearstnek a szállást, amíg 1925-ben el nem készült a Casa Grande. A házban 1947-ben, a farmon tett utolsó látogatása során ismét megszállt. A Casa del Mar 546 négyzetláb (546 m2) alapterületű. Bár fényűzően volt kialakítva és berendezve, egyik vendégház sem rendelkezett konyhával, ami néha bosszantotta Hearst vendégeit. Adela Rogers St. Johns elmesélte első látogatását: “Becsöngettem, és kértem a szobalánytól kávét. Mosolyogva azt mondta, hogy ezért fel kell mennem a kastélyba. Megkérdeztem erről Marion Daviest. Ő azt mondta, hogy W. R. (Hearst) nem helyeselte az ágyban reggelizést”. A Casa del Mar mellett található a kútfő (olaszul: Pozzo) Phoebe Hearst Hacienda del Pozo de Verona nevű birtokáról, amelyet Hearst San Simeonba költöztetett, amikor 1919-ben bekövetkezett halála után eladta édesanyja birtokát.
Casa del MonteSzerkesztés
A Casa del Monte volt az első a vendégházak közül, amelyeknek eredetileg egyszerűen az A (del Mar), B (del Monte) és C (del Sol) házak volt a címe, és amelyeket Morgan 1920-1924 között épített a Casa Grande helye alatti lejtőkön. Hearst eredetileg a főépület építésével akarta kezdeni a munkát, de Morgan meggyőzte őt, hogy kezdje a vendégházakkal, mert a kisebb építményeket gyorsabban el lehetett volna készíteni. Mindegyik vendégház az Esplanade felé néz, és a főbejáratnál egyszintesnek tűnik. További emeletek ereszkednek le hátrafelé a teraszos hegyoldalon. A Casa del Monte lakóterülete 2 550 négyzetméter (237 m2).
Casa del SolSzerkesztés
A Casa del Sol dekoratív stílusa mór stílusú, amit antik perzsa csempék használata hangsúlyoz. Donatello Dávidjának bronzmásolata egy eredeti spanyol szökőkút másolatán áll. A szökőkút ihletője az Austin Whittlesey által írt és 1919-ben kiadott The Minor Ecclesiastical, Domestic and Garden Architecture of Southern Spain című könyvben található illusztráció volt. Hearst elküldött egy példányt Morgannek, egy másikat pedig megtartott magának, és ez termékeny ötletforrásnak bizonyult. A ház mérete 3620 négyzetláb (242 m2). Morgan munkatársai voltak felelősek Hearst művészeti gyűjteménye azon részeinek katalogizálásáért, amelyeket Kaliforniába szállítottak, és egy 1980-as években készült szóbeli feljegyzésből kiderül, hogy milyen módszert alkalmaztak a San Simeon-i épületek berendezésénél. “Felállítottuk (a tárgyat), majd egy mérőpálcával álltam oda, hogy méretarányt adjak neki. Sam Crow készítene egy képet. Aztán adtunk neki egy számot, én pedig írtam egy leírást. Ezekből albumok készültek. Amikor Mr Hearst azt írta, hogy ‘Szeretnék egy firenzei kandallót a Cottage C-ben, a B szobában, és négy yard csempét’, akkor megnéztük a könyvekben, és találtunk valamit, ami illik hozzá.”
Casa GrandeEdit
A Casa Grande építése 1922 áprilisában kezdődött. A munka szinte Hearst 1947. május 2-i végleges távozásáig tartott, és még ekkor is befejezetlen volt a ház. A Casa Grande mérete 68 500 négyzetláb (5634 m2). A nyugati főhomlokzat négyemeletes, a sevillai kapu ihlette bejárati homlokzatot a Santa Maria la Mayor templom tornyát mintázó ikerharangtornyok szegélyezik. A főépület alaprajza eredetileg T-alaprajzú volt, a gyülekezeti terem az elülső részen, a refektórium pedig derékszögben a közepén helyezkedett el. Az északi és déli szárny későbbi bővítései módosították az eredeti tervet. Mint máshol is, a fő építőanyag beton, bár a homlokzatot kővel burkolták. 1927 októberében Morgan azt írta Arthur Byne-nak; “Végre szarvánál fogva fogtuk a bikát, és az egész főépületet Utahból származó Manti kővel burkoljuk”. Morgan biztosította Hearstöt, hogy ez lesz “az épület megalkotása”. A második emelet előtt egy öntöttkőből készült erkély, a harmadik emeleten pedig egy másik öntöttvasból készült. E fölött egy nagyméretű fából készült túlnyúlás vagy nyeregtető található. Ez sziámi teakfából készült, eredetileg egy hajó felszerelésére szánták, amelyet Morgan San Franciscóban helyezett el. A faragást a vezető fafaragója, Jules Suppo vállalta. Sara Holmes Boutelle szerint Morgant egy, az arizonai San Xavier del Bac misszióban található, némileg hasonló példány inspirálhatta. A homlokzatot a harangtornyok zárják le, amelyek a Mennyei lakosztályokat, a harangtornyokat és a két kupolát foglalják magukban.
A kurátor Victoria Kastner megjegyzi a Casa Grande egyik sajátosságát, a nagy lépcsőházak hiányát. A felsőbb emeletekre vagy lifttel, vagy az épület saroktornyaiban lévő lépcsőházakkal lehet feljutni. A lépcsőházak közül sok díszítetlen, és az egyszerű, öntött beton ellentétben áll a máshol található gazdag díszítéssel. A bejárat előtti, Central Plaza nevű terasz közepén egy négyszögletes tavacska található, amelynek közepén egy delfinen ülő Galatea szobor áll. A szobrot örökölték, Phoebe Hearst vásárolta, amikor fia átmenetileg pénzszűkében volt. A Central Plaza-ból a Casa Grandéba vezető átjáró jól szemlélteti Morgan és Hearst laza hozzáállását a valódi antikvitások és a modern reprodukciók kombinálásához, hogy elérjék a mindkettőjük által kívánt hatást. Egy 16. századi, Spanyolországból származó vaskaput egy legyezőrács koronáz, amelyet az 1920-as években Ed Trinkeller, a kastély fő vaskereskedője készített a megfelelő stílusban.
A kastélyban a legmodernebb technológiát alkalmazták. A Casa Grande-t egy korai hangrendszerrel kábelezték be, amely lehetővé tette a vendégek számára, hogy zenét válasszanak, amelyet az alagsorban található Capehart-fonográfról játszottak le, és hangszórórendszeren keresztül a ház szobáiba továbbítottak. Alternatívaként hat rádióállomás állt rendelkezésre. Az egész birtok 80 telefonnal volt felszerelve, amelyeket egy PBX telefonközponton keresztül működtettek, amely a nap 24 órájában személyzetet foglalkoztatott, és a “Hacienda” kizárólagos központ alatt működött. A Fortune feljegyzett egy példát arra, hogy Hearst mennyire örült a rendszer által biztosított mindenütt jelenlévő elérhetőségnek: “(egy vendég) elesett azon, hogy egy labdajáték kimenetelén csodálkozott, miközben Hearst úrral egy tábortűznél ült, egy napi lovaglásra a kastélytól. Majd én megmondom – jelentkezik önként Hearst úr, és a sziklán tapogatózva, amelynek nekitámaszkodott, előhúz onnan egy telefont, New Yorkot kéri, és feloldja vendége kíváncsiságát”.
A gyűlésteremSzerkesztés
A gyűlésterem a kastély fő fogadóterme, amelyet Taylor Coffman ír le 1985-ben megjelent, Hearst Castle című tanulmányában: The Story of William Randolph Hearst and San Simeon, mint “San Simeon egyik legpompásabb belső terét”. A kandalló, amely eredetileg egy Jours-lès-Baigneux-i burgundi kastélyból származik, a Nagy Barney-kandalló nevet kapta az előző tulajdonos, Charles T. Barney után, akinek birtokából Hearst vásárolta meg Barney öngyilkossága után. A kandallót Stanford White társasági építész vásárolta Barney számára, és Kastner megjegyzi, hogy White stílusa nagy hatással volt a Hearst-kastély számos helyiségére, különösen a gyűlésteremre és a Casa del Mar fő nappalijára. A mennyezet egy olasz palotából származik. A kandalló melletti lambériában egy rejtett ajtó lehetővé tette Hearst számára, hogy meglepje vendégeit, amikor bejelentés nélkül lépett be. Az ajtó egy liftből nyílt, amely a harmadik emeleten lévő gótikus lakosztályához vezetett. Az 1926-ban elkészült, közel 2500 négyzetméteres gyűléstermet Ludwig Bemelmans író és illusztrátor úgy jellemezte, hogy úgy néz ki, mint “a Grand Central állomás fele”.
A teremben Hearst legjobb gobelinjei közül néhányat tartottak. Ezek között volt négy a Giulio Romano által tervezett, Scipio Africanus római hadvezért ünneplő sorozatból, valamint két, Peter Paul Rubens A vallás diadalát ábrázoló rajzáról másolt gobelin. A faliszőnyegeknek a lambéria fölött és a tető alatt való elhelyezése szükségessé tette a szokatlanul alacsony ablakok beépítését. A teremben található a kastély egyetlen viktoriánus díszítőművészeti darabja, az Orchidea váza lámpa, amelyet Tiffany az 1889-es párizsi Exposition Universelle kiállításra készített. Phoebe Hearst vásárolta meg, aki az eredeti vázát lámpává alakíttatta át, és Hearst az édesanyja tiszteletére a gyűlésteremben helyezte el.
MenzaSzerkesztés
A menza volt a kastély egyetlen étkezője, és 1926 és 1927 között épült. A falakat szegélyező kórusszék a katalániai La Seu d’Urgell székesegyházból származik, a mennyezetről lógó selyemzászlók pedig a sienai Palio zászlók. Hearst eredetileg egy “boltíves mór mennyezetet” tervezett a terembe, de mivel nem talált semmi megfelelőt, ő és Morgan megállapodtak az 1600 körüli olasz reneszánsz példánnyal, amelyet Hearst 1924-ben vásárolt egy római kereskedőtől. Victoria Kastner úgy vélte, hogy a lapos tető, életnagyságú szenteket ábrázoló faragványokkal, “a szoba függőleges vonalai között a vízszintesség diszharmonikus hangját üti meg”. Az egész stílusa gótikus, ellentétben az előző gyűlésteremben alkalmazott reneszánsz megközelítéssel. A refektórium állítólag Morgan kedvenc belső tere volt a kastélyban. Mind a refektórium, mind a gyülekezeti terem kialakítására nagy hatással voltak a monumentális építészeti elemek, különösen a kandallók és a lambériaként használt kórusszék, valamint a műalkotások, különösen a faliszőnyegek, amelyeket Hearst úgy határozott, hogy beépítik a helyiségekbe. A központi asztal a szokásos, két asztalból álló elrendezésben 22 férőhelyet biztosított, amely nagyobb összejövetelek alkalmával háromra vagy négyre bővíthető volt. Az asztalokat egy olasz kolostorból szerezték be, és Hearst ezüst étkészletének legjobb darabjait helyezték el rajtuk. Az egyik legszebb a 18. század elejéről származó, 14,2 kg súlyú borhűtő, amelyet David Willaume angol-francia ezüstműves készített.
KönyvtárSzerkesztés
A könyvtár a második emeleten, közvetlenül az ülésterem felett található. A mennyezet 16. századi spanyol mennyezet, amelynek egy maradványa a könyvtár előterében található. Három különálló mennyezetből áll, ugyanannak a spanyol háznak különböző szobáiból, amelyeket Morgan egyesített egybe. A kandalló a kastély legnagyobb olasz példánya. Mészkőből faragták, és Benedetto da Maiano középkori szobrásznak és építésznek tulajdonítják. A szobában több mint 5000 könyvből álló gyűjtemény található, további 3700 pedig Hearst fenti dolgozószobájában. A könyvtári gyűjtemény nagy részét, köztük Hearst kedvenc írója, Charles Dickens első kiadású, gyakran dedikált sorozataiból válogatott darabjait a Parke-Bernet 1939-es és a Gimbels 1941-es eladásain adták el. A könyvtárban található Hearst antik görög vázákból álló jelentős állományának nagy része is.
A kerengő és a dózse lakosztályaSzerkesztés
A kerengő négy hálószobából álló csoportot alkot a refektórium felett, és a reggelizőterem feletti dózse lakosztállyal együtt 1925-1926-ban készült el. A dózse lakosztályát Millicent Hearst lakta a kastélyban tett ritka látogatásai alkalmával. A szoba kék selyemmel van bélelve, és egy holland festett mennyezet van benne, két másik spanyol eredetű mellett, amely egykor Stanford White építész tulajdonát képezte. Morgan egy eredeti velencei loggiát is beépített a lakosztályba, amelyet erkélyként alakítottak át. A lakosztályból nyílik tovább Morgan ötletes északi és déli duplex lakosztálya, ahol a bejárati szinten ülősarok és fürdőszoba, a felette lévő félemeleten pedig hálószobák találhatók.
Gótikus lakosztálySzerkesztés
A gótikus lakosztály Hearst magánlakosztálya volt a harmadik emeleten. Ide költözött 1927-ben. A gótikus dolgozószobából vagy könyvtárból, valamint Hearst saját, déli gótikus hálószobájából és privát nappalijából áll. A hálószoba mennyezete az egyik legjobb, amit Hearst vásárolt; spanyol, 14. századi, és ibériai ügynöke, Arthur Byne fedezte fel, aki az eredeti frízpaneleket is megtalálta, amelyeket valamikor korábban leválasztottak és eladtak. Az egészet 1924-ben helyezték el a kastélyban. A dolgozószoba számára eredetileg kijelölt helyiség túl alacsony volt ahhoz, hogy a Morgan és Hearst által kívánt benyomást keltse, ezt a nehézséget Morgan a tető megemelésével és a mennyezet betongerendákkal való alátámasztásával oldotta meg. Ezeket és a falakat Camille Solon freskókkal festette. A fényt két ablakcsarnok biztosította. A tető megemelésének szükségessége a dolgozószoba beépítése érdekében azon kevés esetek egyike, amikor Hearst hezitált: “Táviratoztam Önnek, hogy félek a költségektől… úgy képzelem, hogy borzalmas lenne”, és Morgan további változtatásokat és költségeket sürgetett. Az eredmény Morgant igazolta. Az 1931-ben elkészült dolgozószobát Hearst 31 éves korában készült portréja uralja, amelyet életre szóló barátja, Orrin Peck festett.
Mennyei lakosztályokSzerkesztés
A Mennyei hálószobák, az összekötő, közös, nappali szobával 1924 és 1926 között készültek. Az épület arányainak javítása érdekében a harangtornyokat megemelték, az alatta kialakított terekben pedig lakosztályokat alakítottak ki. A viszonylag szűkös terek nem hagytak helyet a tárolásra, és a fürdőszobákat “kényelmetlenül beszorították” az alsó emeletre. Ludwig Bemelmans, aki az 1930-as években vendég volt, így emlékezett vissza: “nem volt hová felakasztani a ruhákat, ezért az enyémet drótból készült ruhafogasokra akasztottam, amelyeket egy korábbi bérlő két hatkarú arany kandeláber karján hagyott lógni, a többit a padlóra tettem”. A nappaliban található Hearst gyűjteményének egyik legfontosabb festménye, Jean-Léon Gérôme Bonaparte a szfinx előtt (1868) című alkotása. A lakosztályokat kívülről egy sétány, az Égi híd köti össze, amelyet díszes csempézés díszít.
Északi és déli szárnySzerkesztés
A kastélyt az északi, vagyis a biliárd- és a déli, vagyis a kiszolgálószárny teszi teljessé, ezeket 1929-ben kezdték el építeni. Az északi szárnyban található az első emeleten a biliárdterem, amelyet az eredeti reggelizőszobából alakítottak át. Spanyol antik mennyezettel és francia kandallóval rendelkezik, és itt található a kastély legrégebbi gobelinje, egy 15. századi, Flandriában szőtt Millefleur vadászjelenet. Az ajtópárkányt egy csatát ábrázoló, 16. századi perzsa csempékből készült fríz díszíti. A 34 csempe Iszfahánból származik, és Hearst 1922-ben vásárolta meg őket a New York-i Kevorkian-árverésen. A biliárdszobából nyíló színháztermet amatőr színházi előadásokra és a Hearst Cosmopolitan Studios filmjeinek vetítésére egyaránt használták. A színház ötven vendég befogadására volt alkalmas, és rendelkezett egy elektromos billentyűzettel, amely lehetővé tette a harangjáték tornyokban lévő harangok megszólaltatását. A falakat vörös damaszt díszítette, amely eredetileg a gyűlésteremben lógott, és aranyozott kariatidák díszítik.
Az északi szárny felső szintjein dolgoztak utoljára, és soha nem fejezték be. A tevékenység 1945-ben kezdődött újra, és Morgan a munkát az asszisztensére, Warren McClure-ra bízta. Sok helyiség befejezetlen, de Aidala úgy véli, hogy a szárny fürdőszobái “az áramvonalas tervezés első osztályú példáit képviselik. A kiszolgálószárnyban található a konyha. A szállodai léptékű egységek és munkalapok Monel fémből készültek, a nikkelötvözet egy 1901-ben feltalált drága formájából. A szárny további hálószobákat, a személyzet étkezőjét tartalmazza, és bejáratot ad a 9000 négyzetméteres alagsorba, ahol borospince, kamrák, a főházat fűtő kazánház és a Hearst vendégeinek használatára szolgáló borbélyüzlet volt.
Tervezett, de be nem fejezett elemekSzerkesztés
Hearst és Morgan egy nagy báltermet vagy kerengőt tervezett, amely összekötné a Casa Grande hátsó részén lévő északi és déli szárnyat, és egységesítené az egész kompozíciót, de erre soha nem került sor. Hearst 1932-ben fontolgatta, hogy ebbe a terembe beépíti a valladolidi katedrálisból 1929-ben megszerzett reját (rácsot). Egy Morganhez írt, ugyanebben az évben kelt levelében így írta le elképzelését: “Egy nagy bálterem és bankettterem, ez a terv! Hát nem egy pippin”. A levelet így írta alá: “Őszinte tisztelettel, az Ön segédépítésze”. A rajzokon és terveken túl nem fejlődtek további építkezések, többek között két további vendégház, angol és kínai építészeti stílusban.