Canning Stock Route
Tábla a Canning Stock Route déli végén, Wiluna közelében
Nyugat-Ausztráliában a 20. század elején, a kelet-kimberley-i marhatenyésztők keresték az utat, hogy szarvasmarháikkal átkelhessenek Ausztrália nyugati sivatagjain, hogy megtörjék a nyugat-kimberley-i monopóliumot, amely Perth és az állam déli részén található aranybányák marhahúsellátását ellenőrizte. A kelet-kimberley-i szarvasmarhákat a Babesiosis nevű maláriaszerű parazitás betegséggel fertőzött Boophilus kullancsok fertőzték meg, és tilos volt a déli piacokra tengeri úton szállítani őket, mert attól tartottak, hogy a kullancsok túlélnék az utat és elterjednének. Ez a nyugat-kimberley-i szarvasmarha-tenyésztők számára monopóliumot biztosított a marhahús-kereskedelemben, és magas árakat eredményezett.
Mivel a kelet-kimberley-i szarvasmarha-tenyésztők igyekeztek módot találni arra, hogy marháikat a piacra juttassák, a nyugat-ausztráliai kormány pedig arra törekedett, hogy a verseny csökkentse az árakat, egy 1905-ös javaslatot a sivatagon keresztül vezető állatútvonalról komolyan vették. James Isdell, egy kelet-kimberley-i pásztor és a nyugat-ausztráliai törvényhozó közgyűlés tagja azzal érvelt, hogy a kullancsok nem élnék túl a száraz sivatagi éghajlatot a déli úton.
Az útvonal feltérképezéseSzerkesztés
Calvert- és Carnegie-expedícióSzerkesztés
A kilenc különböző aborigin nyelvcsoport területét átszelő útvonalat már korábban, 1896-ban a Lawrence Wells vezette Calvert-expedíció, majd még ugyanebben az évben a David Carnegie vezette Carnegie-expedíció tárta fel. A Calvert-expedíció két tagja szomjan halt, a Carnegie-expedíciót pedig jelentős nehézségek érték: a tevék elpusztultak, miután mérgező füvet ettek, a csapat egyik tagja pedig véletlenül agyonlőtte magát. Carnegie megvizsgálta az állomány útvonalának lehetőségét, és arra a következtetésre jutott, hogy az útvonal “túlságosan kopár és növényzet nélküli”, és kivitelezhetetlen.
Wells és Carnegie egyaránt rosszul bánt az expedícióik során találkozott aboriginekkel, akiket megkötözéssel együttműködésre kényszerítettek, és arra ösztönözték őket, hogy keressenek vizet. Carnegie állítólag sóval is etette őket, amiért később nyilvánosan bírálták. Bizonyítékok támasztják alá, hogy Alfred Canning elolvasta mind Calvert, mind Carnegie expedíciójának beszámolóját, hogy tájékozódjon az országról (mindketten “rendkívül nehéznek” minősítették a terepet) és az őslakosok vízkeresésre való felhasználásáról, amit Canning a saját expedíciója során is követett.
Canning felméréseSzerkesztés
Miután megállapították, hogy a kullancsok nem tudnák túlélni a sivatagi átkelést, a kormány támogatta James Isdell tervét, és finanszírozott egy felmérést, hogy megtalálják a Nagy Homoksivatagot, a Kis Homoksivatagot és a Gibson-sivatagot átszelő törzsútvonalat. Alfred Canninget, a Nyugat-Ausztráliai Földügyi és Felmérési Minisztérium földmérőjét nevezték ki az állattenyésztési útvonal felmérésére.
Canning feladata az volt, hogy 1850 kilométernyi sivatagon átvezető utat találjon a nyugati Wilunától az északi Kimberleyig. Jelentős vízforrásokat kellett találnia – akár 800 szarvasmarha számára elegendő mennyiséget, egymástól egynapi járóföldre -, ahol kutakat lehetett ásni, és elég jó legelőt ahhoz, hogy ennyi szarvasmarhát eltartson a déli út során.
1906-ban 23 tevéből, két lóból és nyolc emberből álló csapattal Canning felmérte az útvonalat, és kevesebb mint hat hónap alatt teljesítette a Wilunától Halls Creekig tartó nehéz utat. 1906. november 1-jén, nem sokkal azután, hogy megérkezett Halls Creekbe, Canning táviratot küldött Perthbe, amelyben kijelentette, hogy a befejezett útvonal “a gyarmat “körülbelül a legjobb vízzel ellátott állattenyésztési útvonal lesz”. Canning kénytelen volt elhalasztani a visszaútját, mert a Kimberleyben abban az évben korán kezdődött a csapadékos évszak. A felmérőcsoport 1907. január végén hagyta el Halls Creeket, és 1907. július elején érkezett vissza Wilunába. A 14 hónapos expedíció során mintegy 4000 kilométert tettek meg, és aboriginal vezetőkre támaszkodtak, hogy segítsenek nekik vizet találni.
Canning mindig is úgy tervezte, hogy aboriginal vezetőkre támaszkodik, hogy segítsenek neki vizet találni, és a Wiluna rendőrség által biztosított nyakláncokat és bilincseket vitt magával, hogy a helyi “vezetők” addig maradjanak, amíg szüksége van rájuk. Annak érdekében, hogy segítséget kapjon az útvonal mentén a víz felkutatásában, Canning több martu férfit foglyul ejtett, nyaklánccal megbilincselte őket, és arra kényszerítette őket, hogy vezessék a csapatát a bennszülött vízforrásokhoz (soaks). Mivel sok forrás szent volt, a martuk talán félreirányították a felfedezőket ezekről, ami azt eredményezte, hogy az útvonal végül jobban kanyargott, mint amennyire valójában szükség lett volna.
Királyi bizottság az őslakosokkal való bánásmóddal kapcsolatbanSzerkesztés
Miután a Canning-féle felmérőcsoport visszatért Perth-be, Canning az őslakosok vezetőinek alkalmazása vizsgálat tárgyává vált. Az expedíció szakácsa, Edward Blake azzal vádolta Canninget, hogy rosszul bánt sok aboriginnel, akikkel a felmérési expedíció során találkoztak. Blake kifogásolta a láncok használatát, és bírálta, hogy “a csapat “erkölcstelenül” üldözte az aboriginal nőket, ellopta az aboriginalok tulajdonát és “tisztességtelenül” kereskedett vele, valamint elpusztította az őslakosok vizeit”. Blake aggódott amiatt, hogy a tervezett kutak megakadályozzák az őslakosok vízhez jutását.
Blake panaszai miatt Királyi Bizottság alakult a Canning Exploration Party által az őslakosokkal való bánásmóddal kapcsolatban.
Blake sok állítását nem tudta bizonyítani, de Canning elismerte a láncok használatát. A Kimberley felfedezője és Nyugat-Ausztrália első miniszterelnöke, John Forrest azzal utasította el Canning tetteit, hogy minden felfedező így viselkedett. Annak ellenére, hogy elítélte a láncok használatát, a Királyi Bizottság “ésszerűnek” fogadta el a kutatócsoport tevékenységét, és Canninget és embereit felmentették minden vád alól, beleértve a “bennszülött nőkkel szembeni erkölcstelenséget” és a tulajdon lopását. A Királyi Bizottság jóváhagyta a törzsútvonal építésének azonnali megkezdését. Canninget nevezték ki az építőcsoport vezetésére.
ÉpítésSzerkesztés
Canning 1908 márciusában 30 emberrel, 70 tevével, négy szekérrel, 100 tonna élelemmel és felszereléssel, valamint 267 kecskével (tej és hús céljából) elhagyta Perth-et, és ismét bejárta az útvonalat, hogy megkezdje a kútfejek és vályúk építését a korábbi expedíciója által azonosított 54 vízforrásnál. 1910 áprilisában érkezett vissza Wilunába, miután 48 kút közül az utolsót is befejezte, és az útvonal teljes költségét 22000 fontra (2010: 2,6 millió ausztrál dollár) emelte.
A kutak közül 37-et az aboriginalok meglévő vizeire vagy azok közelébe építettek, és az európai hagyományok szerint építették, ami sokukat elérhetetlenné tette az aboriginalok számára. A nehéz vödrök felhúzása a kutak aljáról három ember erejét vagy egy teve használatát igényelte. Ennek következtében sok őslakos megsérült vagy meghalt, miközben megpróbált a vízhez jutni, vagy beleesett és megfulladt, vagy csonttörést szenvedett a csörlő nyelén. Megtorlásképpen a vödröket levágták vagy a fát felgyújtották, és 1917-re az őslakosok a kutak mintegy felét megrongálták vagy lebontották, hogy visszaszerezzék a vízhez való hozzáférést, vagy hogy megakadályozzák, hogy a kocsisok használják a kutakat. Canning csapata a kutakat azon őslakosok egyikének, a martuknak a kényszerű segítségével építette, akiknek földjén az útvonal áthaladt.
Canning részletes térképet készített az útvonalról: Plan of Wiluna-Kimberley stock route exploration (az 1908-9. és 10. években épített kutak helyét mutatja), amelyen feljegyezte az útvonal mentén található földdel és vízforrásokkal kapcsolatos megfigyeléseit is. A térkép Ausztrália úttörő történelmének jelképévé vált.
A stock route használataSzerkesztés
Az első hajtásokSzerkesztés
A stock route mentén 1910-ben kezdődött a kereskedelmi célú hajtás. Az első néhány hajtás kis lócsoportokból állt – az első 42 lóval indult, amelyek közül csak kilenc élte túl az utat.
Az első ökörcsorda, amely megpróbálta használni a stock route-t, 1911 januárjában indult el; a három hajtót, George Shoesmith-t, James Thompsont és egy “Chinaman” néven ismert aboriginal állattartót azonban az aboriginek megölték a 37-es kútnál. Thomas Cole később, 1911-ben fedezte fel a holttestüket, amikor sikeresen végighajtott az állattenyésztési útvonalon. 1911 szeptemberében R.H. Pilmer őrmester egy rendőrségi “büntetőexpedíciót” vezetett, hogy megtalálja a bűnösöket és biztosítsa az állattenyésztési útvonal nyitva tartását. A rendőrség nem tartóztatott le senkit, de az expedíciót sikeresnek tekintették, miután Pilmer elismerte, hogy legalább 10 aborigint ölt meg.
1911. szeptember 7-én jelentették, hogy az első szarvasmarha-csorda, amely végigjárta az állattenyésztési útvonal teljes hosszát, sikeresen megérkezett Wilunába. A szarvasmarhák láthatóan jó kondíciót szereztek a hosszú hajtás során.
A jószágút valamikor 1925 előtt lezárult. A Billiluna Pastoral Company 1925-ben kérte, hogy nyissák meg újra. Az állami kormány ezt azzal utasította el, hogy az aboriginek által megtámadott állattartók miatt a használaton kívüliség miatt romossá vált. A kormány azt állította, hogy a javítás 5.625 fontba kerülne és hat hónapig tartana, és akkoriban nem volt hajlandó megfontolni a kiadásokat.
A rendőri védelem ellenére a hajtók féltek használni a pályát, és csaknem 20 évig ritkán használták. 1911 és 1931 között mindössze nyolc szarvasmarhacsorda hajtott végig a Canning Stock Route-on.
A stock route újranyitásaSzerkesztés
A nyugat-ausztráliai marhahús árával foglalkozó 1928-as Királyi Bizottság a stock route újranyitásához vezetett. 1929-ben William Snellt bízták meg a kutak javításával, és megállapította, hogy csak azok a kutak nem sérültek meg, amelyeket az aboriginek használhattak. Snell kritizálta a Canning-kutak építését, mert az aboriginek nehezen tudták biztonságosan használni őket, és a kutak pusztulását az emberek dühének és frusztrációjának tulajdonította, amiért nem tudtak hozzáférni a hagyományos vízforrásokhoz. Snell személyesen vállalta, hogy a kutakat hozzáférhetőbbé teszi az őslakosok számára:
A bennszülöttek nem tudnak vizet meríteni a Canning Stock Route kútjaiból. Három erős fehér emberre van szükség ahhoz, hogy egy vödör vizet lehozzanak. A bennszülöttek erejét meghaladja, hogy egy vödröt is le tudjanak rakni. Néhányszor elengedik a fogantyút, és életük árán megmenekülnek, de a menekülési kísérletben eltörik a karjukat és a fejüket. Az ilyen súlyosan ejtett sebek begyógyítására és biztosítékként arra, hogy a bennszülöttek ne rombolják le újra a kutakat, felszereltem a kutakat … úgy, hogy a bennszülöttek a kutakból vizet tudjanak meríteni anélkül, hogy tönkretennék azokat.” – William Snell
Snell elkezdte a kutak felújítását, néhányat létrákkal szerelt fel a könnyebb hozzáférés érdekében, de a 35. kút után abbahagyta a munkát. A különböző beszámolók szerint vagy elfogyott az anyaga, vagy a sivatag lett túl sok neki.
1930-ban az akkor 70 éves Alfred Canninget bízták meg a munka befejezésével. Míg Snell nem találkozott ellenségeskedéssel, Canningnek kezdettől fogva gondjai voltak az őslakosokkal, de 1931-ben sikeresen befejezte a megbízást.
A fejlesztéseknek köszönhetően az útvonalat rendszeresebben használták, bár 1931 és 1959 között, amikor az utolsó hajtás befejeződött, összesen csak körülbelül 20 alkalommal használták. A nagyobb állomástulajdonosok egyike sem használta a pályát, mivel kiderült, hogy egyszerre csak 600 szarvasmarhát lehetett elszállítani, ami 200-zal kevesebb volt, mint az első befejezéskor becsült érték. Ahogy Carnegie 1896-ban pontosan jelentette, a pálya nem volt alkalmas szarvasmarhahajtásra.
A második világháború alatt a pályát jelentős költséggel korszerűsítették arra az esetre, ha Ausztrália megszállása esetén szükség lenne rá az északi területek evakuálásához. A lóhajtásokat is beleszámítva 1910 és az utolsó, 1959-es hajtás között mindössze 37 hajtást jegyeztek fel.